Székács már fiatal pályakezdőként – a kor haladó szellemének követőjeként — új talajművelési, műtrágyázási, talajápolási módszerek alkalmazásával törekedett a terméshozamok növelésére. Hasonló céllal kezdett Soósdpusztán a növények nemesítéséhez is. Első eredményeként a szegedi rózsadohány dohánylevelének tömegét mintegy 20%-kal tudta növelni.A tiszavidéki búza nemesítésére Cserháti Sándor hívta fel figyelmét. 1906-ban az ő kezdeményezésére egyedszelekcióval és pedigrétenyésztéssel különítette el a birtok búzatábláin kiválogatott és továbbszaporított rozsdabetegségre kevésbé érzékeny, korai érésű egyedeket. Amikor visszakerült a Csongrád megyei Árpádhalomra, 4 kg alapanyaggal folytatta tovább a növény nemesítését. Székács a gazdaság irányítása mellett tanítómestere – Grabner Emil – segítségével alapos elméleti tudásra tett szert és ízig-vérig nemesítővé vált.

Rendszeresen járta a birtok búzatábláit és saját maga választotta itt is ki a továbbszaporításra alkalmasnak látszó kalászokat. Barátai e tevékenységéért “kalászvadász”-nak nevezték, miután a kikalászolt növények között az árnyalati előnyöket sejtető változásokat is képes volt észrevenni. Új búzafajta jelöltjeivel a Sopron megyei uradalmakban is állított be kísérleteket, hogy azok viselkedését az alföldi viszonyoktól eltérő körülmények között tanulmányozhassa. Munkája eredményeként 1912 őszén már a birtok valamennyi búzatábláját az általa nemesített búzával vetették be. Székács nem elégedett meg eredményeivel, újabb típusokat gyűjtött és kért a termelőktől a fajta továbbjavításához. Munkája nagyságát bizonyítja, hogy 1906-ban kísérletbe vont 214 elit tővel szemben 1919-ben 1512 volt a búzakísérleteibe vett elit tövek száma.

A Székács-féle nemesített búzafajtákat a magyaróvári Növénynemesítő Intézet is bevonta kísérleteibe. Ezek a kísérletekbe vett fajták közül különösen rozsdaellenálló képességükkel tűntek ki. Az 1910-es években nagyobb hozamukkal, jobb minőségükkel az egész Alföldön kiszorították a tiszavidéki búzát.1919-ben Székács kilenc nemesített búzafajtája kapott elismerést. Közülük ebben az időszakban különösen az Sz17 és az Sz266 fajta volt közkedvelt. 1923-ban újabb hat búzatörzsét részesítették elismerésben. Ezek közül az Sz1055, az Sz1230 és az Sz1242 1928-ban államilag törzskönyvezett fajta lett. Búzái közül az Sz1055 és az Sz1242 búzafajtát a Földművelésügyi Minisztérium 1931-ben a magyar búzatermesztés egyöntetűvé tételéhez kijelölt négy fajta közé sorolta. Bár az utóbbi fajták a II. világháború alatt leromlottak, de az 1945-50-es években a Bánkúti, a Fleischmann, a Lovászpatonai és a Karcagi fajtákkal együtt értéküket ismét helyreállították. Így az 1950-es évek elején az Sz1055 búzafajta a forgalomba hozatalra engedélyezett szabad fajták közé került.

A századfordulón kezdett foglalkozni a hatsoros tavaszi takarmányrépa és az őszi árpa nemesítésével is. Először tömegkiválasztással javította a tavaszi árpa vetőmagját, majd 1917-ben pedigré tenyésztési eljárással nemesítette. Eredményeként a hatsoros Székács15 tavaszi árpa 1943-ban állami elismerést kapott. Az őszi árpa nemesítésekor a terméshozam növelésén kívül a szárszilárdság kialakítását, a fagyállóság és a kalász törékenységének mérséklését tűzte ki célul. Nemesített ősziárpa-fajtái közül 7 fajta kapott 1923-ban állami elismerést. Közülük a Székács31 őszi árpát fajtafenntartó nemesítéssel az 1960-as évek végéig termesztették hazánkban.Az árpádhalmi gazdaságban 1909-ben fehér magyar zabból 36 anyatő elkülönítésével kezdett a zab nemesítéséhez. A termés növelésén túl szilárd szalmájú, telt szemű, finom pelyvájú fajta előállítására törekedett. Az általa kinemesített Sz8 és Sz23 zabfajtát 1924-ben államilag elsőként törzskönyvezték. Közülük a kiváló minőségű Sz8 zab négy évtizedig volt köztermesztésben.

Székács sokat munkálkodott a búza előveteményként termesztett kukorica érési idejének megrövidítésén is. Ilyen célból foglalkozott a Pignolettó és a közönséges magyar kukorica természetes hibridjének, a “Putyi” kukoricának nemesítésével.

Az olajos tartalmú növények közül elsőként nemesített lent. Az általa előállított, államilag minősített “Székács-olajlen” kéthasznú típusú volt. Úttörő szerepet vállalt a köles nemesítésében is. Foglalkozott a lucerna, a mohar nemesítésével. Ugyancsak bekapcsolódott az 1920-ban kezdődő országos fűmagtermesztési kísérletekbe vad alapanyag beállításával. Mindezek minőségének javításában ugyancsak jó eredményeket ért el.

Székács Elemért 1917-ben megválasztották az újonnan alapított Vetőmagnemesítő és Értékesítő Részvénytársaság vezérigazgatójává. A részvénytársaság átvette az árpádhalmi és a peresznyei uradalmak nemesítő telepét és további anyatelepet létesített Kompolton és Törökbálinton, hogy az itt előállított vetőmagvakkal biztosítsák a hazai vetőmagszükségletet. Ebben az időben még szorosabbá vált kapcsolata Fleischmann Rudolffal. A kukorica nemesítésénél átvette Fleischmann módszerét, míg a másik nagy hazai növénynemesítő Kompolton a Székács-féle búzákkal állított be keresztezési kísérleteket. 1931-ben a részvénytársaság feloszlott. Ezzel egyidőben állami növénynemesítő telepek alakultak és Székácsot megbízták a mezőhegyesi, a bábolnai, a kompolti telepek főfelügyeletével. Ekkor foglalkozott behatóbban a rozs, a lucerna, a kender, a különböző fűfélék, a ricinus és a takarmánynövények nemesítésével.

Kitűnő gazdaságvezető és növénynemesítő, kiváló szakíró és előadó is volt. Önálló munkáin kívül elsősorban a “Gazdasági Lapok”-ban, a “Köztelek”-ben jelentek meg írásai. Érdeme, hogy az 1911. évi IX. Gazdakongresszuson határozatot hoztak a növénynemesítés kötelező oktatásának bevezetéséről a gazdasági akadémiákon. Neki köszönhető, hogy 1913-ban az Országos Magyar Gazdasági Egyesület Növénytermelési Szakosztályán belül megalakult a vetőmagnemesítő bizottság. 1918-ban megalapította a “Növénynemesítő Szemlé”-t, amelynek szerkesztését is elvállalta. Ez volt az első hazai növénynemesítő szaklap, jóllehet csak két száma jelent meg.A növénynemesítő bizottság 1921-ben az ő szorgalmazására hozta létre a “Magyar nemesítők I. országos kiállítása” rendezőbizottságát is, amelyben Baross László, Grabner Emil, Kerpely Kálmán társelnökkel közreműködve az elnök tisztségét látta el. A jól sikerült kiállítást a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban 1922 tavaszán rendezték meg.Székács a mezőgazdaság szinte valamennyi ágazatának elismert szaktekintélye volt. Árpádhalmán korszerű tehenészetet létesített, megjavította az uradalom lóállományát. A birtok vizesebb részeit fásította és mintaszerű vadvédelmet szervezett, bár maga sohasem vett részt vadászaton.

Közismert volt humanitásáról. Az árpádhalmi uradalomban fokozatosan megszüntette a közös konyhás lakásokat, bár a cselédek sorsán gyökeresen nem tudott változtatni. 1919-ben szakmai tudását, humánus magatartását a Tanácsköztársaság is elismerte. A szegvári Direktórium rendeletileg biztosította zavartalan továbbműködését a növénynemesítő telepen. Székács szakmai tudását évtizedeken át széles körben gyümölcsöztette. 14 évig volt a Gazdatisztek Országos Egyesületének elnöke. Két évtizedig ellátta az Országos Gazdasági Szakoktatási Tanács alelnöki tisztét. Vezetőségi tagja volt a Mezőgazdasági Kísérletügyi Tanácsnak, a Molnár Céhnek. Élete utolsó szakaszában hat éven keresztül tartott előadásokat a rádióban a kisparaszti gazdálkodás jobbításáért.

A hazai növénynemesítés nesztora a századfordulótól közel négy évtizeden át munkálkodott a magyar mezőgazdaság, ezen belül elsősorban a növénynemesítés kifejlesztéséért, a magyar búza korábbi nemzetközi jó hírének visszaállításáért.1938. május 16-án hunyt el Budapesten.

1970-ben, születésének 100. évfordulója alkalmából munkásságát bemutató kiállítást rendezett a gödöllői Agrártudományi Egyetemen az egyetem, a Magyar Agrártudományi Egyesület és a Magyar Mezőgazdasági Múzeum.